Beszélgetés Németh Ferenccel, Imperiál lovasával

Lovacskák
Németh Ferenc Kádár leveléről, a zsokéfegyelemről és a csókaszemű Imperiálról

A Kerepesi út és az Albertirsai út sarkán van a galopp munkabejárata, ott áll az a lepusztult ház is, amelyben a zsokék egy része lakik. Találomra csöngettem egy ajtón. Nyílt a kisablak, meglepetten nézett rám az ifjú ember, hogy Németh Ferenc után érdeklődöm. Nem ismerem, mondta elutasítón. ő volt Imperiál lovasa, erősködtem. Ó, hol van az már, nevetett fel, és becsukta a kisablakot.

Egy kinn üldögélő ötvenes asszony igazított útba: menjek végig a hosszú sárga kerítés mellett, és ahol ki van írva, hogy Kincsem park, ott csöngessek a kapun. Az első házban találom, azt még a régi igazgató építette az embereknek… Nem kellett csöngetnem, Németh Ferenc kinn várt az utcán, hátha nem találok oda. A kis lakásban minden a versenyeket idézi: fényképek a falon, díjak a szekrényeken, Imperiál szobra a polcon, ezenkívül egy nyitott album az asztalon.
– Ez az album nyilván nem véletlenül van itt…
– Hivatásos fotós csinálta, a nevére már nem emlékszem. Három készült belőle, egyet kapott Kádár, egyet Burgert, és ez maradt az enyém.
– Jó viszonyban volt a bábolnai vezérrel?
– Szeretett, én pedig tiszteltem. Bár Imperiál Kisbéren született, végig Bábolna lovaként futott, innen a kapcsolat. Kádár egyébként levélben köszönte meg az albumot. Megőriztem, felolvassam?
– Kíváncsian hallgatom…
– „Tisztelt Németh elvtárs! Tudatom, hogy december 17-i keltezéssel megkaptam a Lovagolta Németh Ferenc című fényképalbum nekem szánt példányát, valamint a karácsonyi és újévi jókívánságait. 1986. dec. 23. Szívélyes üdvözlettel: Kádár János.”
– Furcsa, hogy megőrizte a levelet, holott magát mindenki úgy emlegeti, mint azt a zsokét, akit nemigen engedtek nyugati versenyre. Imperiállal Amerikába, Düsseldorfba és Baden-Badenbe Gérics Mihály ment, benne megbíztak, mert párttag volt…
– Bennem meg nem, én ugyanis nem léptem be.
– Nem érezte igazságtalannak?
– Mást éreztem… Azt, hogy ez nem politikailag rossz döntés, hanem szakmailag. Miska könnyebb volt és jóval gyöngébb, mint én, márpedig Imperiált erővel kellett fogni, akkor futott jól. Öt mázsa hatvan kiló nagy súly a versenylovak között! Olyan ereje, mint nekem volt, a maiak közül talán csak Kállaynak van, az a bitang már hetvenkét éves, de még fut, bokszol, és legtöbbször leveri a fiatalokat, ami persze jelzi azt is, milyen a színvonal a pályán.
– Hogyan lett zsoké?
– Sármelléken születtem, apám az uradalomban cselédkedett, kilencen voltunk testvérek. Élt ott egy ember, egy kereskedő, nádat szállított a Kis-Balatonról Olaszországba, látott szaladgálni, s talán tetszett neki a mozgásom. Mindenesetre szólt apámnak, hogy elvisz Olaszországba, és kitaníttat zsokénak. Lehetett valami köze a lovakhoz, mert mondta, hogy beszélt egy kinti trénerrel, minden el van intézve, mehetek, de apám nem engedett. Én viszont attól kezdve be voltam sózva.
– Hát ennél már látott a világ jobb kezdetet…
– Bennem mégse csökkent a vágy. Apám a csendőrséghez adott 1941-ben, ruhát pucoltam, udvart söpörtem, bevásároltam, amolyan mindenes voltam. Öt pengőt kaptam egy héten, és kosztot, mégse volt maradásom. A nővérem is eljött Zalából, Alagra került szolgálni, s ő tudta jól, minden vágyam, hogy zsoké legyek. Körülnézett hát, és elvitt a honvédistállóba, ahol Binder Ottó volt a parancsnok, Gombolai Ferenc meg az idomár.
– Rögtön bevették?
– Tizenöt évesen alig 33 kiló voltam, ez ideális lovasalkat. Másfél év után kaptam startengedélyt: ugró lóra ültettek egy gátversenyen, és mint lovászfiú, öt kiló súlyengedményt kaptam.
– Ez elég messze van még attól, hogy valaki championzsoké legyen…
– Hát persze, de jött a háború. A pályát is bombázták, menteni kellett az istálló lovait, és a tábornok nem engedte, hogy nyugatra menjünk. Előbb Galánta mellé, Alsószelibe vittük őket, majd vissza a Dunántúlra, de Kincslődpusztán végül fogságba estünk. Az oroszok csudára örültek: ha tábornok van velünk, rangos csapat lehetünk, és biztosan jók a lovak is.
– Hogyan szabadult?
– Kicsi voltam és annyira sovány, hogy az oroszok kiállítottak a sorból, és hazaküldtek. Aperianov Pubit viszont, akiből később nagy tréner lett, elvitték, de szerencséje volt. Apja, aki az első világháború után orosz hadifogolyként itt maradt, s elvett egy magyar nőt, mikor hallotta, hogy a fia fehérvári fogolytáborban van, odament, megkereste a parancsnokot, és az elengedte…
– Magával mi lett? Hazament Sármellékre?
– Nem. Elszegődtem egy bolgárkertészhez Alagon, majd mikor kezdték összeszedni a lovakat, újra jelentkeztem Gombolainál, az idomárnál. Az első versenyt 1946. július 7-én tartották, én is az indulók közt voltam. A lovacskák nagy része ismeretlen származású volt; engem egy Abakti nevűre ültettek, és rögtön nyertem. Mondták, maradhatok, így egészen 1950-ig a honvédistálló lovasa voltam.
– Kik maradtak a régi gárdából?
– Pályán volt még a neves zsokék közül Gutai, Keszthelyi, Schejbál, Szokolai, Szentgyörgyi… Nagy lehetőség volt együtt lovagolni velük. Lestük, figyeltük, hogyan csinálják. Ma már nincs meg ez a figyelem. A lovasok úgy beszélnek az idomár jelenlétében, ami elképzelhetetlen volt régen. Mi úgy álltunk előtte, mint a feszület.
– Mennyi fizetést kaptak?
– A honvédségtől semmit. Önkéntes katona voltam másfél évig, ezért zsoldot kaptam, kosztot s egy-egy alkalommal 50–60 forint lovaglópénzt.
– Hol lakott?
– Az istállók fölött alakítottak ki a zsokéknak szobát. Ott…
– Sok versenyt nyert?
– Eleinte nemigen. 1958-tól kezdtem feljönni. Akkor nyertem Magyar Derbit Mormotával, Millennium-díjat Riválissal… Sikeresebb voltam akadályon: a cseheknél Pardubicében a Poppler-emlékversenyt nyertem, a Visztula-díjat kétszer is, bár ezek rövidebb távok voltak. A nagy verseny, ahol az a sok baleset történik, 6900 méter.
– Ha már szóba hozta: a lósport elég veszélyes üzem. Gyakran sérült?
– Ütéseim voltak, de súlyosabb semmi. Legtöbb baj a csikók betörésénél történik, én ezt valahogy mindig megúsztam. Százból, ha egy ilyen akad. Kállay Palinak szinte mindene tört már, sőt egyszer amputálni akarták a lábát, de hát ő mindig keményen, erőszakosan lovagolt. Kemény dolog volt tartani őt a finisben.
– Sose félt a lótól?
– Mikor odakerültem 1942-ben, az egyik tizenötször ledobott egymás után. Sírtam, azt mondtam, abbahagyom, hazamegyek. A tréner meghallotta, odajött és megvert. Maradtam.
– Milyen viszonyban voltak egymással a zsokék?
– Régen léteztek zsokébarátságok, ma nincsenek. Sajnos…
– Hogyan került Aperianovhoz?
– Hatvankettőben a szezon végén gondjaim voltak. A Rekord nevű lovacskával megnyertem a St. Léger-díjat, utána a Ménesek Nagydíját, jött a tél, és még nem volt lovaglási engedélyem a következő szezonra. No, akkor szóltam Aperianovnak, ő pedig odavett az istállójába.
– És rögtön felültette Imperiálra. De hadd kérdezzem meg előbb, miért hívja mindig lovacskáknak a lovakat?
– Mert nagyon szeretem őket…
– Mondják, hogy Imperiál éves csikóként nem kellett egyik idomárnak se. Igaz ez?
– Igaz. Szabó Lalinak ajánlották először, megnézte, s inkább egy másikat választott. Látszatra tényleg nem ígért sok jót. Nagy sárga mén csókaszemmel, széles hókával, mind a négy lába kesely, termete elég goromba, az ilyenre mondják, hogy nincs benne semmi biztató. Aperianov is csak azért vette magához, hogy legyen valakinél.
– Feri bácsi miért szerette meg azonnal?
– Mert aranyos természete volt. A jó ló ugyanis minden tekintetben jó, és ezt rögtön észrevenni. Télen, munkában kerültem rá. Nagy rámájú volt, nehéz, de az emberek megálltak a pálya szélén, amikor futott. Egy körrel mindig többet ment, mint a többi, tele volt energiával. Versenyen finisben se kellett soha bántani. Ment, élvezte…
– Évekig keringett a galoppon egy hír, hogy 1963-ban, mikor meghívták a Washington D. C. Internationalba, ahol a világ legjobb tizenegy lova startolt, Imperiál nem volt egészséges, és csak azért vitték ki, hogy vele utazhasson egy csomó káder.
– No, az úgy volt, hogy egy reggel észrevettem, húzza a lábát. Szóltam Aperianovnak, később kijött Gouth professzor az egyetemről, ő is mondta, hogy a járása nem egészen tiszta. Megmondta, mivel kezeljük, s azzal búcsúzott, hogy ilyen megtiszteltetés még nem érte a magyar lósportot, el kell menni Amerikába.
– Ha Németh Feri lovagolja, nem hetedik lesz, hanem negyedik, sokan mondták ezt is, de magát itthon hagyták, Gérics ült rá Washingtonban.
– Miska tizenháromszor lovagolta, s négyszer kapott ki, én tizenegyből egyszer, azt hiszem, ebből semmi nem következik.
– Mit szeretett benne legjobban?
– Az intelligenciáját, amit elég nehéz megmagyarázni annak, aki nem foglalkozik lovakkal.
– A remek 1964-es szezon után Imperiál ménesbe került. Utána látta még?
– Egyszer. Felhozták a mezőgazdasági kiállításra. Kerteskőre már nem mentem le utána. Egyébként furcsa, hogy a legizgalmasabb kalandom nem vele, hanem az apjával volt, Imivel.
– Régi lovasok mondják, hogy ha a történelem nem úgy alakul, ugyanolyan sikeres lett volna, mint a fia, Imperiál. Láttam a statisztikát: tizenegy futásából tízet nyert, fölényesen mindet, és azt az egyet, amit fejhoszszal veszített, a zsokéja ügyetlenkedte el.
– Így volt. Amit mondani akarok, ötvenhatban történt. A harcok idején Imi itt volt a pályán. Egy napon belőttek a Kerepesi út felől. Kigyulladt az istálló, s bár sikerült eloltani, idomárja, Juhász Antal bácsi szólt, hogy a ló nincs biztonságban, ki kell vinni Alagra. Úgy volt, Keszthelyi István, a kitűnő zsoké jön érte, de hiába vártuk, nem jött, végül én indultam el lóháton. A városon keresztül három óra volt az út, az újpesti víztoronynál lőttek… Az utolsó vonattal értem vissza, elmúlt hat óra, kijárási tilalom volt, kapualjról kapualjra surrantam hazáig, nehogy elkapjanak.
– Még mindig az istállók fölött lakott?
– Már nem, ötvenháromban megnősültem. Feleségem pályamunkás volt, később leérettségizett, és a vállalat főpénztárosa lett. Ötven évig éltünk együtt, sajnos gyerekünk nem született. Utolsó tíz évében nagyon sokat betegeskedett: egy héten háromszor vittem dialízisre a kórházba, reggel hatkor indultunk, utána vissza a lovakhoz, majd tizenegykor elhoztam.
– Hogyan éltek?
– Szépen. Sokat mentünk a szüleihez, színházba és moziba jártunk.
– Külföldre?
– Bécsben voltunk és Pardubicéban, máshol nem.
– Árulja már el, soha nem biztatták, hogy lépjen be a pártba?
– Szóltak is, biztattak is, de nem tehettem.
– Miért?
– Apám miatt. Vöröskatonaként harcolt, még közös képe is volt Kun Bélával, de eltűnt, sehol nem találom.
– Kádár levelét jobban megőrizte…
– Az más, az nekem szólt. Apám benne volt abban a csapatban, akiket a szolnoki csata után a románok elfogtak. Felszólították őket, tegyék le a fegyvert, elmehetnek bántatlanul. Letették, ám utána úgy elverték, hogy majdnem belehalt. Negyvenötben megkeresték a kommunisták, menjen közéjük, de azt mondta, egyszer elég volt, és nekem is szólt, eszembe ne jusson belépni a pártba. Megfogadtam. Egyébként miatta volt jó igazán versenyt nyerni, nem volt ember, aki jobban örült volna nála. Azt viszont nem értette, hogy mikor nem nyerek, miért szidják a fogadók apámat-anyámat. Olyankor nagyon csavargatta a fejét.
– Miért szidták?
– A közönség nálunk mindig ordít a pénzéért, gyalázzák a zsokét, azt hiszik, szándékosan visszafogta a lovat.
– Vagyis csalt…
– Igen. Gyakran gyanúsítják ezzel őket.
– Azért előfordul ilyesmi olykor-olykor…
– Nézze, a háború előtt a zsoké, ha Magyar Derbit nyert, a pénzből, amit kapott, házat tudott venni Alagon, ahogy Keszthelyi, aki Botonddal nyert a derbin, és a Botond utcában lakott egy szép házban, de Schejbál meg a többi championzsoké is ezer pengőt kerestek havonta. Egyik se volt rászorulva, hogy csaljon. A lóverseny nem emiatt züllött le.
– Hanem?
– Nézze meg, hogy öltöznek fel külföldön egy-egy versenyre a nézők, milyen ott a tisztaság, a viselkedés. Míg Fehér Dezső volt az igazgató, addig itt is rendben mentek a dolgok, tisztelet volt, fegyelem, ma meg…
– De hát épp most adták át az új pályát!
– Járt már ott? Megnézte? Odaépítették az új tribünt a régi elé, és az új alatt, ha jön egy nagyobb eső, a közönség fele elázik: a tető nem fedi le az egész lelátót. A régi alatt, ami sokkal szebb volt, ilyen nem fordult elő. Az innenső sarkán, egészen a szélén ült Horthy, mégse verte az eső. De nem csak erről van szó. Versenyintézőként pár éve bementem a derbin a büfébe. Odajön valaki, és szól, hogy semmi keresnivalóm ott. Most mondjam neki, hogy háromszor nyertem Magyar Derbit, és 1983-ban idomárként az én lovacskám, Bűvölő lett az év lova? Nem mondtam semmit, eljöttem.
– Imperiál szobra nem vigasztalja? Ott áll a pályán.
– De arrébb rakták, és épp csak látni a jártató felől. Sokkal szomorúbb, hogy évekig nem törődtek Kincsem szobrával. A burkolólapok leváltak, csak a pályaavató kedvéért javították ki. Ez volt a világ legjobb lova, de ennek sincs nálunk becsülete.
– Feri bácsi hány éves?
– Hetvennyolc.
– Nem látszanak az évek a mozgásán, a vonásain.
– Pedig a feleségem halála nagyon megviselt két évvel ezelőtt. Azóta csak úgy vagyok.
– Hány versenyt is nyert pályafutása alatt?
– Kétszázötvenet, köztük három Magyar Derbit, az egyiket Imperiállal.
– Mikor ült lovon utoljára?
– 1967-ben, negyvenegy évesen.
– Nem hiányzik?
– Hogyne hiányozna, kérem! Nekem ez volt az életem.

Magyar Nemzet
Forrás: Abcenter